Fáj. Rettenetesen fáj. De akkor nem tudtunk mást csinálni. Közös megegyezés alapján szakítottunk, mégis fáj, hogy azzal a Smith-szel van együtt. Boldogan és felszabadultan, és többnyire részegen. Én soha nem engedtem neki, hogy berúgjon. Lehet, hogy hagynom kellett volna? Hagynom, hogy hülyét csináljon magából a világ szeme láttára? Lehet, hogy én rontottam el. Legalábbis sok rajongó ezen a véleményen van. De én nem. Nem lettem volna képes végig nézni, ahogy tönkre teszi magát. Mindenben támogattam. Mindig ott voltam vele. Soha nem kértem tőle semmit, maximum annyit, hogy jöjjön el egy-egy fellépésemre. És talán a legfontosabb a mi kapcsolatunkban az volt, hogy teljes szívemből szerettem. Szerettem? Hülye vagyok... Még mindig szeretem. De lehet, hogy a mai világban ez a legjelentéktelenebb, és a legfontosabb, hogy egy szóra szétnyissák a lányok a lábukat. És Liamnek ilyen kell? Olyan, akinek csak a reflektorfény számít? Eltaszítja Liamet a barátaitól. Harry nem egyszer megjegyezte nekem, hogy legszívesebben kidobná a házból, mikor ott van. De Liam azt mondja, hogy szereti. Mindig felteszem a kérdést ilyenkor, hogy mégis mit? Mit szeret benne? És Liam szülei is odavannak érte. Ha Liamen igazi, boldog mosolyt látnék, nem szólnék egy szót sem. De ez a hamis, erőltetett mosoly... Jó, szülinapi képek... Egy szót mondok. Alkohol. Mellettem a jókedve miatt mosolygott. Lehet, hogy s Smith csajjal is jól érzi magát, de nem látszik. Elfogadtam a döntését. Rossz számomra, de Liam boldogsága nekem mindennél fontosabb. Hiányzik, hogy éjjel 3-ig beszéljünk telefonon, vagy skype-on. Hiányzik, hogy hozzábújhassak. Hiányzik az illata. Hiányzik a selymes haja. Hiányzik, hogy beletúrhassak. Hiányoznak a csókjai. Hiányzik, hogy esténként vele aludhassak el. Hiányzik az érintése. Mindene hiányzik. És erre itt kell egy Starbucksban rájönnöm karácsony napján.
Gondtalanul ittam a cappuchinomat az egyik asztalnál, gondolataimba elmerülve, mikor a kávézó ajtajára néztem, ahol éppen bejött valaki. Az ajtó felett lévő csengőből hallottam, ezért reflexszerűen kaptam oda a fejemet, de bár ne tettem volna. Liam lépett be a kávézóba. Mosolyogva indult el a pénztár felé, engem észre se véve. Kinéztem a hatalmas ablakon, ahol egy kis családot pillantottam meg. Apuka alig lehetett 23 éves és az anyuka se lehetett több. A kislány pedig, aki közöttük sétált, maximum 3éves. Egy nap lehet, hogy én is így fogok sétálni a családommal a hóesésben.
De nem Liammel. Nem azzal az emberrel, akivel 2,5 évet együtt voltam, nem azzal az emberrel, akit szeretk. Nem azzal az emberrel, aki alig néhány méterre van tőlem, mégsem vesz észre. Akivel együtt akarok lenni.
- Aranyosak, nem igaz? - hallottam meg a hangját, mire a gyomrom görcsbe rándult, szívem a torkomban dobogott és akaratlanul is elmosolyodtam.
- Elképesztően. Már nekem is itt kéne tartanom. - motyogtam halkan, mégis tudtam, hogy hallja.
- Nem biztos. Lehet, hogy még nem találtál olyat, akivel elképzeled az életedet. - De, már megtaláltam. Téged.
-Lehet. De... Ebbe inkább ne menjünk bele. - mosolyogtam rá.
- Ahogy akarod. Nem baj, ha csatlakozom? Alig van msáhol hely. Nem tudtam, hogy karácsonykor is ennyire tele vannak a Starbucksok. - mondta, és eléggé meglepődtem. De nem lehetek olyan bunkó, hogy elküldöm. Amúgy is. A mai napig szeretek a közelében lenni.
- Dehogy baj. - mondtam, majd levettem a bevásárló szatyrokat a székről, mivel én is csak ma vásároltam be karácsonyra. Leült, majd beállt köztünk a kínos csend, ami eddig soha nem volt. Mindig velünk volt Andy vagy Harry. Kettesben alig voltunk a szakításunk óta.
- Minden rendben van Sophia-val? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem kell úgy csinálnod, mintha kedvelnéd. Nem te vagy az egyetlen a közelemben, akinek rossz véleménye van róla. De nem érdekel. Én szeretem őt, és...
- Ez a legfontosabb. - mosolyogtam tovább, miközben darabokra törtem. Szereti. Szereti. És engem már nem. Engem már elfelejtett. Már nem érdeklem.
- Veled minden oké? - terelte a témát, aminek nagyon örültem. De erre mit mondjak? Hogy minden oké? Utálok neki hazudni. De ha az igazat mondom, akkot megbántom. Nem akarom,. hogy tudja, hogy mennyire össze vagyok törve.
- Ebbe se menjünk bele, Liam... - ismételtem meg magamat, miközben lehajtottam a fejemet.
- Danielle... Mond el! Kérlek! - a kezét az államra csúsztatta, ezzel is kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. A könnycseppek már égették a szemeimet. Nem bírom magamban tartani. Hirtelen egyre több könnycsepp jelent meg az arcomon, mire Liam magához húzott, és a hátamat kezdte el simogatni.
- Hiányzol. - zokogtam bele pulcsijába, mire szorosabban húzott magához. Fogalmam nincs, hogy körülöttünk az emberek mit gondolhatnak rólunk, de nem is tudott érdekelni.
- Miért nehezíted meg a dolgomat? - puszilt bele a hajamba, miközben még mindig szorított magához.
- Nem akarom ezt az egészet. Fáj. Nem érted, hogy rohadtul fáj ez az egész? - néztem rá, miközben el-el csuklott a hangom. Nem válaszolt semmit, csak felállt.
- Gyere velem! - nyújtotta a kezét, amit egyből elfogadtam. Felvettük a kabátjainkat, és a cuccainkat, és egyenesen a kijárat felé indultunk kézen fogva. - Kocsival vagy? - kérdezte, mire bólintottam, és rámutattam az autómra, ami pont szemben állt velünk. Átjutottunk a 4 sávos autóúton, majd én beültem a vezetőülésbe, Liam pedig mellém, míg a csomagokat hátra dobtuk.
- Hova? - kérdeztem.
- Ahol az első randink volt. - nézett bele a szemembe, mire én elkaptam tekintetemet, mivel nem akartam megint elsírni magamat. Beindítottam a kocsit, majd elindultunk oda. Arra a helyre, ahol először jelentünk meg, mint egy pár. Fiatalok voltunk, boldogak és gondtalanok. Ez mind régen volt. Most idősebbek vagyunk, én egyáltalán nem boldog és tele van az életem gondokkal. Lehet, hogy Liamnek most is olyan élete van, mint 3 évvel ezelőtt, csak nélkülem. Lehet, hogy nélkülem teljes életet él. Lehet, hogy nem is hiányzom neki. Lehet, hogy nem is szokott rám gondolni. Lehet, hogy sosem szeretett.
Hamarabb odaértünk, mint gondoltam volna. Nagy nehezen találtam egy parkolóhelyet, majd elindultunk. Néma csendben sétáltunk egymás mellett. Figyeltem ahogy a gyerekek hógolyóztak, amíg néhány szülő meg gyerekeik kedvére hóembert építettek.
- Emlékszel, mikor először voltunk itt? - nézett rám mosolyogva Liam.
-Mikor az egyik kutya rád ugrott te pedig hátra estél? - nevettem fel, mire Liam hevesen bólogatni kezdett.
- Azt soha nem fogom elfelejteni. - nevetett ő is.
- Én azt az egész napot nem fogom elfelejteni soha. Akkor csókoltál meg először. Akkor készültek rólunk az első közös képek. Ha úgy nézzük itt kezdődött minden.
- Igen.
- Azért akartad, hogy ide jöjjünk?
- Miért?
- Hogy ott érjen véget az egész kapcsolatunk, ahol elkezdődött? - Liam nem válaszolt, csak lehajtottam a fejét. - Akkor akár az X-Factor házhoz is vihettél volna. Vagy tudod mit? Elég lett volna, ha azt mondod, hogy többet nem akarsz rólam hallani.
- Nem erről van szó. Csak így könnyebb.
- Mindig is túl romantikus voltál. Ezért is szerettem beléd. Ezért is szeretlek még mindig. - ahogy kimondtam az utolsó mondatot akkor jöttem rá, hogy mit is mondtam.
- Még mindig? - kapta fel a fejét.
- 25 éves vagyok. Nem viccből leszek szerelmes. Tudom, hogy szereted Sophia-t. Ezért nem is akarok beleszólni ebbe. Haza tudsz menni, vagy hazavigyelek?
- Megoldom. Felhívom Harryt. Majd Ő hazavisz.
- Puszilom a srácokat. Szia Liam! - intettem neki, majd elindultam. Néhány lépést tehettem meg, mikor valaki visszarántott, megfordított, majd megcsókolt. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy ez a valaki nem más, mint Liam. De mégis mit vártam, hogy ki más lesz az? Ahogy rájöttem, hogy ő az, egyből visszacsókoltam, kezemet nyaka köré kulcsoltam, és úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. Liam szorosabban tartott a derekamnál fogva, miközben újra és újra megcsókolt. Nem érdekelt minket, hogy alig kapunk levegőt. Nem érdekeltek az emberek, akik körülöttünk voltak. Csak mi ketten számítottunk. Nem bírtam betelni ajkaival. Hiányzott. Nagyon is. Több hónapja erre a pillanatra vártam. És most itt van, és csókol, mint régen. A keze a derekamról a fenekemre csúszott, majd belemarkolt, mire belenyögtem szájába. Bármennyire is hideg volt, mégis melegem lett csókjától. Ajkaink elváltak egymástól, homlokát az enyémnek döntötte.
- Vegyük ezt a csókot, egy búcsúcsóknak. Mindig te maradsz az első szerelmem, de muszáj tovább lépnünk. Szeretlek, Danielle. Mindig is szeretni foglak. - simított végig arcomon, majd elment. Ott hagyott. Egyedül a könnyeimmel,
