Nem is volt olyan rossz nap...~1/7

Sziasztok.:) 

Nagyon bocsi a késésért, de valami eszméletlen nagy balhé van itthon, meg a tanulás sem úgy megy, ahogy kéne, szóval nagyon sajnálom... De tovább nem is fecsegek.:D Remélem tetszeni fog a rész.:P Kíváncsi vagyok a véleményetekre, azért lécci írjatok hozzászólást, és szavazzatok, hogy milyen lett.:P Jó olvasást.! ^^

Love.: Dzsenniii.♥

Amióta volt az-az öltözős dolog köztem és Liam között, azóta már kétszer is megtörtént ugyanaz. Vagyis az öltözőben. Holnap fogjuk felvenni a dalukat, utána ismét nem fogom látni agy ideig. Tudtam, hogy csak ennyi ideig fog tartani ez az egész, de akkor is rossz így. Ismét vele akarok lenni. Kézen fogva, mosolyogva sétálni vele az utcákon.

- Min gondolkodtál el ennyire? – ölelt át hátulról Liam, miközben a tükör előtt álltunk és néztem, hogy milyen őszinte mosoly van az arcunkon.

- Holnap vagytok itt utoljára. Utána megint nem látlak egy jó ideig. Nem fogom kibírni.

- Sajnálom. – puszilt bele a nyakamba.

- Mondtam már, hogy ez csak akkor mond, mikor már normális együtt lehetünk mindenki előtt. Így, hogy ezt mondod egyfolytában, semmi értelme nincs ennek az egy szónak. – hajtottam le a fejemet, mert éreztem, hogy könnyek jelennek meg a szememben, és nem akartam, hogy gyengének lásson. Mindig is egy erős nőnek ismert meg. Nem akarom, hogy ez megváltozzon.

- Hidd el, minden olyan lesz, mint régen!

- ÉS mégis mikor? – fordultam meg, és a szemébe néztem. – Mikor lesz vége annak, hogy csak az öltözőmben tudunk csókolózni, és egymáséi lenni? Mikor lesz ennek vége? Mikor foghatom meg a kezedet a nyilvánosság előtt?

- Nem tudom…

- Látod, ez itt a gond. Semmit sem tudunk, ez által semmi sem biztos a jövőt nézve. Liam, szerintem most menj! Majd beszélünk. Valamikor…

- Dan, ne csináld!

- Nem csinálok semmit. Ahogy tudom, nem vagyunk együtt. A médiának is úgy adtad be, hogy miattam szakítottunk, mert nem bírtam a rajongókat. Akkor legyünk hűek ahhoz, hogy szakítottunk. Majd még holnap találkozunk. Szia Liam! – mutattam az ajtó felé, és megint olyan érzésem volt, mint a szakításunk napján, csak most nem csak meg akart csókolni, hanem meg is tette. Nem tudtam ellenkezni, de nem is akartam. Tudtam, hogy egy ideig ezzel az egy csókkal kell beérnem, mert több ilyen nem lesz. Nem lesz több ilyen alkalom, mikor el tudunk bújni a világ elől, hogy együtt legyünk. Ez volt az utolsó. Szenvedélyes csókoltuk egymást, és nem akartuk, hogy vége legyen ennek a csóknak. De, mint mindennek, ennek is vége kellett, hogy érjen. Fájó szívvel, de eltávolodtam és elléptem tőle. Rám nézett, mélyen a szemembe, majd kiment a szobából.

Gyorsan rendbe tettem az arcomat, a hajamat, felkaptam a cuccomat, majd én is kimentem. Ahogy szoktam, most is leadtam a portán a kulcsot, majd megláttam, hogy a kanapékon ott ülnek a srácok. Odamosolyogtam rájuk, mikor valaki megkopogtatta a vállamat. Megfordultam, és Davidet pillantottam meg.

- Szia! – köszönt félénken(?).

- Szia. Mi újság?

- Semmi, csak kérdezni szeretnék valamit.

- Akkor hajrá! – mosolyogtam rá bíztatóan, mivel láttam, hogy szegény alig találja a szavakat.

- Lenne kedved eljönni velem, valamikor moziba, vagy meginni egy kávét? – mondta ki ezt egy szuszra. Egy kicsit ledermedtem, majd hátra néztem, ahol Liamék ültek, és láttam, hogy Liam elég szúrós szemekkel kémlel minket, így mosolyogva visszafordultam Davidhez.

- Persze. – mondtam ki, mire David kifújta az eddig bent tartott levegőt, és rámmosolygot.

- Remek. És neked mikor lenne jó?

- Akár most is beülhetünk valahova, ha neked az jó?

- Nekem tökéletes.

- Oké, akkor felőlem indulhatunk is. – David bólintott, majd az ajtó felé indultunk. – Sziasztok! – köszöntem oda a fiúknak, akik csak intettek egyet, majd Louis tekintetével találkoztam, amiből lesült, hogy nagyon ne, helyesli, amit csinálok. De megmondtam neki, hogy megmutatom Liamnek, hogy mit vesztett. Nem foglalkoztam annyira Louisval, inkább csak mentem. Mivel már David 25 éves, így van kocsija, és az övével mentünk. Ezért, majd vissza kell jönnünk, hogy az enyém ne maradjon itt éjszakaáram, mivel holnap is be kell jönnöm valamivel, és busszal meg semmi kedvem nincs.

Beszálltunk a kocsijába, majd elindultunk az egyik közelebbi Starbuckshoz. Az egész utat végig beszéltük, hogy miért nem beszéltünk az elmúlt években, meg ilyenek, mivel David is már egy ideje, vagyis 2 éve már itt táncol.

Hamar odaértünk a Starbuckshoz. Kikértük a kávénkat, amit természetesen nem engedett, hogy kifizessek, majd le is ültünk az egyik asztalhoz.

- Hogy-hogy elhívtál kávézni?

- Nem tudom. Csak, így tánc közben jóba lettünk, és bocsi, hogy ezt mondom, de megtudtam, hogy szingli is vagy, így gondoltam, hogy nem nagy baj, ha elhívlak valahová.

- Igen, szingli vagyok. Hú, ezt a 3 szót, két éve nem mondtam ki. Tök jó, hogy megint szabad vagyok. – belegondoltam az egészbe. Most komolyan szingli vagyok. 2 rohadt éve voltam együtt egy fiúvak (akit nem mellékesen imádtam/imádok), de most annak a kapcsolatnak vége. Egy időre biztos.

- De már egy ideje szakítottatok, nem?

- De, csak, így hangosan, valakinek nem mondtam ki. Vagy, ha mondtam is, akkor még magam sem hittem el. De most érzem igazán, hogy szabad vagyok.

- Azért mert most más fiúval vagy?

- Lehet, sőt biztos, hogy azért. Ha ő is randizgat más lánnyal, akkor én miért ne?

- Pontosan. Most már független nő vagy. Azt csinálsz, amit akarsz. Nem fog ott állni mögötted, hogy terelgessen.

- David, köszönöm!

- Mit?

- Ha te nem vagy, akkor most is hazamentem volna, bekapcsoltam volna a tv-t, ahol Liamet láttam volna, megint kivettem volna egy doboz fagyit, és meg is ettem volna. De te elhívtál, így legalább nem döglök otthon.

- Ja. Nagyon szívesen. Ilyen téren bármikor számíthatsz rám. – nézett mélyen a szemembe, majd az asztalon lévő kezemre tette az övét. Reflexszerűen húztam volna el, de eszembe jutott, mikor az étterembe láttam Leonával, így inkább otthagytam és vártam, hogy megtegye a következő lépést. – Még mindig szereted, igaz? – nézett rám őszintén.

- Igen… - suttogtam. – De honnan tudtad?

- Láttam az arcodon, ahogy odatettem a kezemet, hogy megrándul. Harcolj érte! Egy 2 éves kapcsolatot nem lehet ilyen könnyen elengedni.

- Jaj, David… Neked fogalmad nincs, hogy mi is történik velünk.

- Akkor mond el. Talán akkor megértem.

- Hát, jó. Liamék még az X-Factor alatt aláírtak egy szerződés, ami szerint, ha egy több mint másfél éves kapcsolatban vannak, és hamarosan kijön egy albumuk, akkor szakítani kell a lánnyal. Ha nem is örökre, legalább 4-5 hónapra. De ebben az időben, kavarnia kell egy másik híres lánnyal is. Hát, nagyjából ennyi.

- Ennek aztán nagyon sok értelme van.

- Csak jobban felkapja őket a média, így több emberhez jut el ez az egész, ezért híresebbek lesznek, több rajongójuk lesz, ergo többen vesznek cd-t.

- És képesek ezért szétrombolni egy ilyen kapcsolatot? Nem azért, de semmi szívük nincs ezeknek?

- Hát, látod. Ha Eleanorék nem lettek volna nekem, akkor nem tudom, hogy most hol tartanék. Lehet, hogy próbákra sem járnék be, hanem csak otthon ülnék…

- … és csokis fagyit ennél. Kitaláltam?

- Maximálisan. – nevettem fel. Ezután csak beszéltünk, és beszéltünk, és beszéltünk. De mindenről. Nem is vettük észre, hogy mennyire telik az idő. Csak akkor eszméltünk fel, mikor odajött hozzánk az egyik pincér, hogy 10 óra elmúlt, és be szeretnének zárni. Daviddel nevetve felálltunk, majd kimentünk a kocsijához, és visszamentünk az X-Factor stúdióhoz.

- Köszönöm ezt a felejthetetlen délutánt és estét. Nagyon jól éreztem magamat. – mondtam, mikor már ott voltunk, és kiszálltunk a kocsiból.

- Ugyan. Semmiség. Ha szükséged van még ilyen napokra, akkor szólj nyugodtan, én itt vagyok!

- Tényleg nagyon köszönöm! – mentem oda hozzá, és szorosan megöleltem. Jó néhány percig csak ott álltunk, és öleltük egymást. Nem is volt másra szükségünk. Sem neki, sem pedig nekem.

- Jól van. Szerintem menjünk, mert a végén még egy újságíró erre jár, és holnap címlapon leszünk. – váltam el tőle nagy nehezen. Igen, nehezen mivel most ő volt az én támaszom, és ezzel az egy öleléssel többet adott nekem, mint bárki ezer meg ezer szóval.

- Oké! De, vigyázz magadra kislány! Holnap találkozunk! Szia! – adott egy puszit a homlokomra, majd beszállt a kocsijába és elhajtott. Utána intettem, majd a saját kocsim felé vettem az irányt. Sötét volt, de hál’ Istennek a lámpák világítottam, így legalább láttam is valamit. Na, igen… Valamit. Vagyis inkább valakit. A kocsim mellett. Komolyan mondom, egy kicsit meg is ijedtem, de ahogy közelebb mentem teljes alakban láttam az emberkét.

- Liam, mit keresel te még itt ilyenkor a kocsimnál? – kérdeztem köszönés nélkül, és odaléptem a kocsihoz, ahol ő is állt, de nem nézett rám.

- Téged. Nem egyértelmű? – fordult felém, és a szemei szinte égette az arcomat. Hatalmas dühöt láttam a szemében, de nem értette, hogy mégis miért? Ja, azért mert Daviddel voltam? Előfordul…

- De miért? Világosan megmondtam, hogy…

- Szeretlek! – szakított félbe.

- Tudod, hogy én is téged, de ez most számít a lehető legkevesebbet. Ameddig ennem az egésznek nem lesz vége, szerintem kerülnünk kéne egymást.

- Azért, hogy ezzel a David gyerekkel lógj? Láttam a megható búcsúzkodást… - kezdte el a felháborodás menetét.

- Ha egy csók elcsattant volna, akkor azt mondom, hogy oké, de csak megölelt basszus. Az miért olyan nagy tragédia?

- Meg elvitt randizni.

- Te meg Leonát.

- De az szerződésben van!

- Leszarom a szerződést! Leszarom, hogy rossz neked látni, ahogy Daviddel ölelkezem. Mindent leszarok addig, amíg nem úgy jössz oda hozzám, hogy megint együtt lehetünk. Addig ne keress engem! Ne osonj be az öltözőmbe! Ne kezd el csókolgatni! De legfőképpen ne mond azt, hogy szeretsz, miközben semmit sem csinálhatunk ezzel a ténnyel! – adtam ki magamból mindent, ami bennem volt. Szinte üvöltöztem vele. De muszáj volt már ennek kijönnie. Ha nem üvöltözök vele, akkor otthon sírtam volna. Valahogy ez most jobban esett.

- Akkor addig semmi? 3hónapig semmi?

- Semmi. Holnap találkozunk, és annyi. Többet addig nem. Oké? – mondtam már higgadtabban.

- Rendben. Akkor te addig Daviddel fogsz kavarni?

- Csak barátok vagyunk. Nem volt semmi, csak elmentünk az itteni Starbucksba beszélgetni. Aztán elrepült az idő, és az egyik pincérsrác zavart ki minket, hogy zárni szeretne.

- Értem. Akkor, szia! – indult el felé, de megszólaltam.

- VÁRJ!

- Igen? – fordult vissza.

- Neked akkor csak Leonával kell kavarnod? Senki más sincs?

- Nincs más, csak ő. De vele sem lesz semmi. Max. néha elmegyünk kajálni, meg ilyenek. De semmi komolyabb nem lesz.

- Értem. Akkor, most már tényleg, szia! –adtam egy puszit az arcára, majd beültem a kocsimba. Valamin nagyon mosolygott, és nem akartam bunkó lenni, így ismét hozzászóltam. – Hazavigyelek? – néztem ki az ablakon. Még szélesebb lett a mosoly az arcán, bevágódott mellém, majd haza szállítottam.

Így összevetve, nem mondhatom azt, hogy ez volt életem legrosszabb napja. De mégsem fog bekerülni a TOP10-ba, az biztos.